@ Lyon

A mai poszt témája az esélyegyenlőségi hét, amit ezen a héten bonyolítottak le a lelkes diákok és tanárok itt, a Centrale-on.

A hivatalos név Handimanagement, mivel a fogyatékkal élő jelzője franciául „handicapé”, a cél tehát ezen emberek életkörülményeinek megértését és elfogadtatását célozta. Az eszközöket háromféle csoportba oszthatjuk: voltak konferenciák, beszélgetések (ezeken nem vettem részt, úgyhogy bővebb véleményt nem tudok mondani róla – év közben már volt vmi hasonló, erről később), a matricák/feliratok/szórólapok (ezekkel kb állandóan kapcsolatba került az ember a kampuszon járva-kelve), valamint a személyes élményben részesítés (nyilván nem sérülésokozással, hanem illusztrációval).

A konferenciákkal kapcsolatos élményem év közben még december magasságából származik, amikor egyik kedden jött egy arc, aki a Téléthon nevű rendezvényről beszélt a mezei hallgatóknak. Igazából nem tudtam mi ez (otthon nem egy ismert esemény, azt hiszem), gondoltam most megismerek vmi újat. Hasonló a kezdeményezés, mint mondjuk az Aranyág nálunk, vagyis pénzt gyűjtenek olyan embereknek, akik tartósan fogyatékkal élnek (mert így születtek, vagy mert jelenleg gyógyíthatatlan betegségük van), méghozzá elég széles skálán megy a megmozdulás. Itt nem egy egyszeri tévés pénzgyűjtő akcióról van szó (vagy az is), hanem egyhetes a történet, és vannak ismeretterjesztő műsorok, konferenciák, felvonulások, standok, stb országszerte. Szóval nálunk az izomsorvadásról volt szó, meg arról, hogy mennyien élnek ezzel Franciaországban, mit lehet ezzel tenni, és mennyi embernek segítenek. A konkrét számokra nem emlékszem, mindenesetre tanulságos volt elmenni, érdekes dolgokról hallhattunk.

A figyelemfelkeltő plakátok meg szórólapok nagyjából nálunk is ismertek, ezekkel nem időznék sokat, a viccesés kevésbé vicces kategóriákon kívül van meghökkentő, felháborító, érdekes, elgondolkodtató, stb. Például az egyik ajtóba kiraktak egy orbitális nagy kerekesszékes-ember piktogramot (piros színben), amitől nem lehetett bemenni az ajtón – ezúttal nekünk sem, a tolószékeseknek pedig semmikor sem, mert van két lépcső az ajtó előtt. Egy másik ajtó mellett egy hasonló objektum volt zöldben, ez nem akadályozta a bejutást, mert ott volt egy kis rámpa is.

A legizgalmasabb a személyes bevonás az eseményekbe, amiről két konkrét eseményt mesélnék el. Az egyik a keddi edzésen való kerekesszékes-kosárlabda volt, ahol kipróbálhattuk, milyen is ez a sport. Röviden: először furcsa, aztán izgalmas, aztán király, aztán felállni a székből megint furcsa. Maga a játék nagyjából van annyira izgalmas, mint a hagyományos kosarazás, a szabályok is elég hasonlóak. Például van „lépéshiba szabály” (most ez nem vicc), két pattintás vagy passz között legfeljebb kétszer szabad a kerékhez érni (hajtás vagy megállítás céljából), de kétszer indulás például nincs (akárhányszor ölbe lehet venni a labdát és újra pattogtatni kezdeni). A pattogtatás egyébként nem egy egyszerű történet, mivel ha egy kézzel hajt csak az ember, akkor egy helyben forog körbe-körbe, ha meg maga előtt pattogtat, akkor nekimegy a székkel a labdának, az meg elgurul a francba (utánamenni kerekesszékkel meg elég nagy szívás). A földön guruló labdát felvenni viszont nem nagy para – a hölgy, aki gyakorló játékos mutatta nekünk -, mivel a kerékre ráhúzva a labdát az „magától” fölemelkedik kényelmes magasságig.

A ziccerdobás lényege, itt is a lendület, ami azért érdekes, mert a megállás már nem annyira evidens… Amikor a kispalánkokra dobált oldalt az ember, ahol a palánk mögött egy méterre már fal van, akkor nem igazán meri úgy meghajtani a széket, ahogy kéne, lendület nélkül meg nehezebb a dobás is. A büntető ugyanúgy van, mint egyébként (a széknek a vonal mögött kell érinteni a talajt, és nem szabad begurulni, amíg gyűrűt nem ér a labda), a visszajátszás, a faultok és a belemenés szintén. Ezekből egyébként egész komoly dolgokat sikerült összehoznunk, voltak olyan ütközések, hogy hajaj… A sportra szánt kerekesszékeken van elöl egy hajlított védő fémrúd, amik ütközéskor védik a lábat meg a kerekeket, nos, ezek aztán tudnak csattanni meg csikorogni. Néhány komolyabb köszörülés után még ilyen hegesztés után érezhető olvadt fémszagot is éreztünk, ami azért már tényleg nem mindegy.

Mint mondtam, egy-másfél óra kerekesszékezés után felállni elég furcsa érzés, szabályosan sajog az ember térde. Mindenesetre abszolút jól szórakoztunk, és tényleg egy életre szóló élménnyel lehettünk gazdagabbak: kerekesszékben élve is lehet sportolni, aminek a minősége egyáltalán nem marad el az általunk megszokott sportétól. Bajnokság is van, mint megtudtuk (legalábbis itt Franciaországban), ahol is a játékosok fogyatékossági szint szerinti pontszámot kapnak (az egészséges 5 pontos, a hölgy, aki bemutatta nekünk a játékot, ő volt 4 pontos, ezen kívül vannak még 3, 2 és 1 pontos játékosok), és az egy csapatban egyszerre pályán lévő játékosok összpontszáma van szabályozva, így egyenlítik ki az erőviszonyokat (a liga egyébként koedukált).

A pénteki kommunikációs órát a kedvenc tanárnénim pedig tolószékben tartotta, így erről is kaphattunk egy testközeli élményt (az előadás után felállva neki is fájtak a térdei). Nos, így oszlatják el errefelé az előítéleteket a mozgáskorlátozottakkal kapcsolatban – egész hatékonyan, a saját tapasztalataim szerint, teszem hozzá.