Breaking news jelleggel itt az idő bejelentenem, hogy jövőre minden valószínűség szerint edzősködéssel (is) töltöm majd ki a jelenleg még meglévő egészen hihetetlen mennyiségű szabadidőmet, valamint tegnap magyar ebéden voltunk, erről is ejtek néhány szót.

A Centrale-on a sportcsapatokat a hallgatók (általában játékosok) edzik, nem kivétel ez alól a kosárcsapat(ok) sem, az öröklődés pedig utódkinevezés útján történik (mint Fletó és Bajnai Dzsí esetén…), vagyis a távozó (végzős, külföldre húzó, melózást megunó) edző az ifjak közül kinevezi az utódját – nyilván előzetes egyezetés után, mindenkivel megbeszélve a dolgot (ebben például nem hasonlít az otthoni helyzetre, de ezzel a vonallal leállok). A lánycsapat edzésére nem volt sok jelentkező, így gondoltam elvállalom a dolgot, persze szükség lesz egy segítőre, aki francia, és vágja majd az adminisztrációs kérdéseket. Erre egy Samy nevű srác jelentkezett, aki egész lelkes, csak sajnos a 3-as számú csapatban játszik (magyarul nem Kobe Bryant az arc), kicsit alacsony is, a lányok meg paráznak, hogy az nem néz ki jól, de majd ő lesz a jó zsaru az ismert trükkben, hozzá mehetnek panaszkodni a csajok.  A nagyobb gond az, hogy csak 3 v 4 játékos marad az idei csapatból (köztük a pontok kb 3/4--ét termelő csaj is végez), így jövőre a tanévkezdéskor komoly kampányt kell folytatni, hogy legyen egyáltalán csapat (8-tól már van miről beszélni). Gondoltam az első edzéseken való beetetésre (csokiosztogatás), meg a jófejkedésre is (nem kell az elején tudniuk, hogy hülyére fogják futni magukat edzéseken, és megvállasodnak majd a kihagyott ziccerek miatti 10 fekvőtámaszoknak köszönhetően), meglátjuk hogyan sikerül majd a történet.

A fiúcsapathoz inkább segédedzőnek szerződök, ide szerencsére van egy srác, aki vállalja a projekt fő részét (Elie-nek hívják az arcot, szintén francia, irányító, jól keni a triplákat, a múlt csütörtöki meccsen az utolsó percben bevágott kettőt, azokkal nyertünk végül). A gond ugye az játékos-edzősködéssel, hogy az egyik a másik rovására megy… Remélem így, hogy nem nekem kell majd az edzéseket tartanom, hanem megbeszéljük a programot előre, a kolléga meg levezényli a tervet, szimpatikusabb lesz a dolog, a meccseket meg majd meglátjuk. Vagy hagyom a játékot, és minden meccsen ott feszítek majd öltönyben a pálya mellett…

A nap második témája a tegnapi ebéd, ami konkrétan azt jelentette, hogy nagyjából 25-en összejöttünk a lyoni francia-magyar baráti házban, ahol Ilona nővér (ő a 60-as években emigrált otthonról turistaútlevéllel, azóta itt él, egyébként könyvtáros volt és katolikus nővér) és egy magyar tanárnő szervezésében összedobtunk egy ebédet, meg asztalokat, aztán spannoltunk pár órát. A menü karfiolleves (asszem) és rakott krumpli (ebben biztos vagyok) volt, amiből lehetett repetázni, és még elvitelre is maradt, szóval most feszít egy adag leves a hűtőmben. Meghívtam a kedvenc laboros mérőpáromat (linkelek egy képet, mindenki döntse el, hogy mennyire jó csaj, a továbbiakban hívjuk, mondjuk, Marionnak - megj.: a fején látható oszcilloszkópkábel az én kreálmányom, nem ő ilyen hülye), aki persze örömmel feláldozott pár órát a vasárnapjából, hiszen ezen a héten csak a valszám vizsga és a projekt-bemutatás aktuális (ez utóbbit ma délután le is pörgettük, két napon belül posztolom is).

A ház megtalálása nem volt para, fogni kellett egy buszt, az levitt a metróhoz, azzal egy megálló, majd egy laza km-nyi séta fel a dombra, és már ott is voltunk. A társaság igen jó fej, nem sok ismerős arc volt az őszihez képest (október táján is volt egy ilyen ebéd), csak egy srácot és egy csajt (aki egyébként eléggé hasonlít Karsai Zitára, legalábbis szerintem) ismertem a szervezőkön kívül. Így tehát találkozhattam két francia csajjal, akik magyarul tanulnak (az egyiknek olyan dekoltázsa volt, hogy hát ömmm hmmm, ömmm….), próbáltunk velük beszélgetni, de nem nagyon ment szegényeknek. Ők itt Lyonban tanulnak magyarul az egyetemen, szeptember óta heti 3 órában, már vannak fogalmaik a nyelvről, egész alap mondatokat le tudnak írni úgy-ahogy, meg tök aranyosak, ahogy próbálkoznak… Rajtuk kívül volt két francia-magyar csaj (egyik szülő magyar, másik francia, ők mindkét nyelvet akcentussal, de nagyon jól beszélik, az egyikőjük hegedül – mármint a hangszeren -, a másik pedig mérnöknek készül, és mint kiderült szokott a Centrale-on járni, meg is beszéltük, hogy majd összefutunk). Megemlíteném még Juditot, aki otthon külkeres, és elég komoly úszó, már volt 1 évet Belgiumban, és szegénynek időnként nem ugranak be a magyar szavak, de hát ez előfordul az emberrel. Mellesleg majd ő is szeretne Eiffel-ösztöndíjas lenni, mert arról úgy tudja, hogy tök jó (és jól tudja). A 11.30-as érkezés után olyan 16.30 körül távoztunk (nagyságrendileg), szóval jól telt a délután, még az Ember tragédiáját is megtaláltam franciául a könyvtárban (attól tartok nem fogom elolvasni, bezzeg a Zsófi kikölcsönözte annak idején), meg a térképek és a történelmi áttekintő előtt magyaráztam egy kis magyar törit meg földrajzot Marionnak, aki még nem hallott Trianonról (a franciák úgy általában nem sokat tudnak erről a kérdésről). Türelmesen meghallgatta a sódert (legalábbis úgy csinált, mint akit érdekel a téma), aztán megmutattam neki, hogyan kell a borból és az ásványvízből fröccsöt csinálni. Amikor meg kitunkolta a tányérját a leves meg a paprikás krumpli után, akkor meg csak néztem, ezek szerint ez nem csak nálunk megy (bár mondta, ha az anyja ezt látná kapna rendesen)…
Most pedig átnyergelek a valszámra, mert megérdemlem…