<![endif]-->Pontosan egy hete dolgozom a második nyári gyakorlatom keretében, ez a munka lesz a mai comeback poszt fókuszában. Figyelem, hosszú poszt (mint mindig…), az elején visszaemlékezéssel, az új rész a „A munka konkrétan kedden kezdődött” bekezdésnél indul.

Kezdem ott, hogy a franciáknál a Grande École-okba az érettségi utáni minimum kétéves (ha vki nem kerül be egyből, újrázhat, akkor három évig tartó) préparatoire után lehet bekerülni, ahol három évig tart a képzés (tehát a mi Bsc-Msc-típusú 3+2 éves rendszerünkhöz képest itt 2+3 éves a történet). Nálunk az első év után egy minimum 4 hetes „szakmai gyakorlatot” kell végeznünk, amit stage ouvrier-nek hívnak (ejtsd: sztázs uvrié), ebből a stage rész a szakmai gyakorlatot, az ouvrier pedig kétkezi munkást jelent. Ennek megfelelően fizikai munkát (esetleg humanitárius missziót, de azt inkább a csajoknak találták ki szerintem) kell végezni egy hónapig.

A második év utáni nyáron egy minimum kéthónapos stage d’application következik, ami a beosztottként végzett mérnöki munkát jelenti, tehát az már valóban szakmai gyakorlatot jelent, szemben az ideivel (a brazilok szeretik ezt fél évig csinálni, és utána hazamenni). A harmadik év második fele és az utána következő nyár pedig a TFE (Travaux de fin d’études) jegyében telik, ami nagyjából a mi diplomamunkánkkal egyenértékű.

Ezzel arra akartam felhívni elsősorban a figyelmet, hogy elég jól, logikusan felépített módon vezetik be a hallgatókat az ún. „munka világába”, végigjáratva velük a szamárlétrát (persze nem kell mindenhol éveket dolgozni, hogy előrelépjen az ember, a megfelelő kvalitásúak kiválasztását a differenciált érettségikkel és a préparatoire utáni versenyvizsgával való szórással garantálják). Ez többek között azért is jó, mert az innen kikerülők, amikor főnökök lesznek, nem fognak olyan nagyképűen élni és dolgozni, nem szívatják majd a beosztottjaikat (legalábbis nem annyira), és így tovább, az én véleményem szerint ez rendszer így teljesen rendben is van. Nem beszélve a járulékos előnyökről, mint pl hogy magunknak kell munkát keresni minden alkalommal (igaz ehhez igénybe lehet venni az egyetemi adatbázist, de ez csak idősporolást jelent), ami minimum 3 alkalommal elvégzett önéletrajz (CV) megírást (illetve frissítést), telefonálgatást, kopogtatást, e-mailezést, szálláskeresést, beilleszkedést, tárgyalást, adminisztrációt, stb jelent, ami nem jön majd rosszul a későbbiekben.

Konkrétan a mostani munkám megtalálásáról annyit, hogy csak augusztus 4 hete és szeptember első hete jöhetett szóba (a paksi munka miatt, erről majd a következő posztban), így nem volt túl fényes a helyzetem, amikor áprilisban elkezdtem ez iránt érdeklődni (május végéig minden papírt le kell rendezni a stage-zsal kapcsolatban, és augusztus elég pangó hónap itt a franciáknál cégügyekben). Az egyetemi adatbázisból elkértem azokat a cégeket, akik fogadtak augusztusban már Centrale-os hallgatót, majd ebből 8-9 srácnak írtam, hogy mondjanak pár szót arról, hogy mit csináltak annak idején. A 4-5 válaszoló adott is egy-egy rövid ismertetőt, meg címet, akinél jelentkezhetek, ide küldtem is önéletrajzot, meg motivációs levelet. Hogy, hogy nem, egyik helyről sem válaszoltak az e-mailemre, úgyhogy jött a B-terv, vagyis elkezdtem netes oldalakon jelentkezni mindenfélére, ami érdekelt. Nos, innen sem jött egy válasz sem (illetve egy jött, pár nappal a hazautazásom előtt, tehát június végén, olyan két hónappal a jelentkezésem után az egyik cég küldött postán [!] egy formalevelet, hogy nem tudnak munkát ajánlani – mondtam: „kösz, észrevettem”).

Május 10-e környékén ezért maradt a telefonálgatás, ahol eléggé bemákoltam, harmadik próbálkozásra hívtam a Siegwerket (sokat nem tudtam róluk én sem), hogy ezt meg ezt szeretném, lehetséges-e. Mondták, hogy telefonáljak másnap, mert most az ezért felelős nincs bent. Másnap telefonáltam neki, megint előadtam a kérésemet, erre azt mondta a nő, hogy oké, küldjek egy CV-t e-mailben, és ő majd küldi az ajánlatot. Ez így is történt, úgyhogy aug. 10-én kezdhettem is. A szálláskereséssel is szerencsém volt, viszonylag hamar ráakadtam a francia arany oldalakban egy ifjúsági szállásra, ami – mint kiderült – csak negyed órára van a munkahelytől gyalog, szóval a közlekedéssel sincs sok gondom (egy problémám a szegényes felszereltségem, mivel ha túl sok cuccom lenne, nem tudnám a munka végén egyben hazavinni mindenem).

A munka konkrétan kedden kezdődött, mert hétfőn megmutatták a telep néhány részét, meg volt egy gyorstalpaló biztonsági oktatás, és persze kaptam munkaruhát, meg belépőkártyát. Az első két hétben a hulladékrészlegen leszek (/vagyok/voltam), ami több szempontból is érdekes és hasznos. Először is, nem kell megszakadni, reggel két óra alatt le lehet rendezni a délután és este felgyűlt cuccokat, utána meg várni, hogy hoznak-e vmit, aztán azokkal foglalkozni. Napi 8 órát kell dolgoznom, én reggel 7.30 és 8 között szoktam kezdeni (választhatok, 6 és 10 között kell kezdenem), így délután 3 és fél 4 körül szoktam abbahagyni a munkát (utána még kis kajálás, tisztálkodás, és csak utána kell „kicsekkolni” a mágneskártyával).

A hulladékrészlegen lenni annyiban necces, hogy mivel ott minden, az üzem által használt cucc előfordul, ezért az összes veszély és kockázat is megjelenik (tűzveszély, mérgező anyagok, interakciót külön egyébként ártalmatlan cuccok között, stb). Persze, ha ésszel végzi a dolgát az ember, akkor nincsen para, de meséltek már itt érdekes dolgokat a kollégák (amik szinte mindig vkinek a balfaszságából származnak, és nyilván csak azokat hallottam, amikben az itt dolgozók nem voltak aktív résztvevők). Emellett látom azt is, hogy hol tart jelenleg a nyugati iparban a környezetvédelem, és hol vannak még komoly hiányosságok. Mivel ez a téma különösen érdekel, ezért ennek szentelek majd egy külön posztot.

Amit konkrétan csinálnom kell, azokat a következők:

·         Kartonok konténerbe dobálása, és összepréselése egy jó nagy présgéppel

·         Üres fémhordók összepréselése (szintén géppel), majd egy futószalaggal egy jó nagy konténerbe helyezése

·         Nem üres hordók kiürítése (a változatosság kedvéért egy géppel, konkrétan egy emelődaru segítségével) a veszélyes hulladékok közé, hogy a fenti pontra alkalmas üres hordót kapjunk

·         Műanyag tartályok (olyan 500-600 literesek) kiszabadítása a fémrácsukból, majd felvágásuk, hogy hulladéktárolóvá váljanak – itt megemlíteném, hogy ez egy kicsit tényleg veszélyes, mert a felvágást egy sűrített levegős körfűrésszel csinálom, amin semmilyen védőcucc nincs, így ujjat elég könnyen lehetne vele vágni, de mivel jövőre nem csak edzőként, hanem játékosként is részt akarok venni a kosáréletben, ezért inkább vigyázok. Ja, és ezekben a műanyag hordókban aztán olyan cuccok vannak, hogy frankón be lehet szívni hígítóval, ha az ember vesz egy mélyebb lélegzetet, amikor felnyílik a cucc, és felömlik a telített köz a képébe.

Ezeknek a betanítása egyébként úgy ment, hogy egyszer megmutatták, aztán megnézték, hogyan csinálom, mondtak egy-két tippet, aztán otthagytak, hogy hadd csináljam. Ez egy komoly pozitívum volt a paksi melóhoz képest, itt legalább hagynak dolgozni, nem azt hallgatom egész nap, hogy „várjál várjál, várjál, nyugi, nyugi, várjál, várjál”.

Három kollégám van, akik között Nasar a főnök, aki Afganisztánból származik, 35 éves, kicsit akadozik a franciája (amihez elég komoly oroszos akcentus társul), és szeret filozófiai eszmefuttatásokat tartani. Egyszerű ember, de elég sok mindent látott már, szóval érdemes meghallgatni a történeteit. Itt van még Raúl (Rodriguez), aki 3 éves kora óta él itt, portugál-francia állampolgár (az apja volt az első portugál Annemasse-ban elmondása szerint), és mindig jön kérdezgetni, hogy hogyan mennek a dolgok Magyarországon, milyen a politikai helyzet, mondjak pár dolgot az Aranycsapatról, hasonlók. Vele jó beszélgetni, mert tök érdeklődő (mindig van még egy kérdése Kelet-Európáról, vagy Budapestről, vagy a kommunizmusról), meg jól is beszél franciául (nyilván, francia sulikba járt). A harmadik arc Ben, aki marseille-i, és annyira durva déli akcentussal beszél, hogy kábé semmit nem értek belőle (a legszélesebb magánhangzót is olyan 1μm-es szájnyílással ejti), szóval ővele ilyen jelbeszédszerűséggel kommunikálok, hogy mit kéne hova tenni.

Ami az otthonihoz képest szembetűnő, az az, hogy bár szinte mindenki sima kétkezi betanított munkát végez (mármint akikkel találkozok), mégis jó a hangulat, az emberek beszélgetnek egy-két szót, de nem azért mennek ki cigizni, hogy teljen az idő, hanem hogy ténylegesen pihenjenek a tényleges munka után. A főnökök is elég gyakran járnak ki az emberek közé, körülnéznek (olyan 2-3 naponta), érdeklődnek, kérdezősködnek, hogy mi a pálya, hogy mennek a dolgok, stb. Röviden összefoglalva tehát, egészen más a munkamorál, a miliő, és ez nem áll másból, mint az emberek közötti kapcsolatból, és a főnökök korrektségéből – legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján ez így van.

Jellemző még, hogy a biztonsági kérdéseket is komolyan veszik, az előírások pl nem azért vannak, hogy akadályozzák az ember munkáját, hanem azért, hogy elkerüljék a baleseteket és a sérüléseket, és az emberek is nagyrészt megértik, hogy a saját biztonságukról van szó (oké, van aki nem, ebből lesznek az érdekes sztorik a munkavédelmi oktatáson). E mögött is pusztán az áll, hogy a vállalat tudja, hogy a baleset neki sokba kerül, mind munkaerőben (ha hullanak a munkások, mint a legyek, akkor nem sok értékes munkaerő fog odamenni dolgozni), mind időben, mind pénzben (ez utóbbi kettő ekvivalens, ha pl egy súlyos baleset történik vhol, akkor azt a részt nyomozásra lezárják, ami alatt áll a termelés, ami miatt egyrészt nincs bevétel, másrészt – és ez a gázabb –, a megrendelők máshoz mennek beszerezni az anyagot, amit eddig itt vettek). Továbbá fontos elem, hogy a felelősségi körök jól vannak definiálva (legalábbis nekem úgy tűnik, aztán lehet, hogy csak jól álcáznak), szóval ha para van, általában világos, hogy ki hibázott, mit, mikor, és kit kell érte seggbe rúgni (ha a sérülése nem lenne neki elég).

Első nekifutásra ennyi, de mivel délutánonként unatkozni szoktam, ezért biztos jönnek még érdekfeszítő posztok a témában…